2006. 07. 30-i (LXII. évf. 31.) számában megjelent cikk szó szerinti idézete.
Az idézett cikk linkje: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2006.07.30/0101.html

A Don-kanyar, az ott történt súlyos katasztrófa hosszú évtizedekig kényszerűségből elhallgatott téma volt. Ma, hatvanhárom évvel a történtek után még mindig keveset vagy egyáltalán nem beszélünk róla, noha alig akad olyan magyar család, amelynek tagja ne harcolt volna ott, s amelyik ne gyászolna apát vagy fiút. A zalatárnoki születésű Varga Imre atya fiatal tüzérként vett részt a második világháborúban. A Gondviselés hazasegítette, s hazatérte után a papi hivatást választotta. Egy maroknyi csapat vele, a nyolcvanhat esztendős, ma is aktív, derűs, lélekben fiatal atyával járta végig az egykori harcvonal állomásait, melyeken ma több helyen emlékművek, fejfák jelzik az elesett magyar katonák: apáink, nagyapáink nyughelyét. Riportunk erről a nem mindennapi zarándokútról, az ott kapott kegyelmi ajándékokról szól.

Egyszer biztosan kimondtuk már mindannyian: bárcsak eljuthatnék oda... Hová is? Lelkialkattól, érdeklődési körtől, személyes emlékektől függően különböző helyekre vágyunk. Kinek a tenger a nagy álma, kinek a sivatag, a hegyvidék, egy nyüzsgő nagyváros a földgolyó másik oldalán, egy egyszerű falu, valahol nem is olyan messze, ahol nagyszülei, dédszülei éltek egykor...

Álmok

Vannak nagy álmok. Nekünk, akik egyházhoz tartozunk, mégpedig olyan egyházhoz, amelyik "szüntelenül földi zarándokútját járja", vannak más úti céljaink is. Kegyhelyek, megszentelt földek, ahová nem nyaralni, hanem hálát adni, emlékezni, imádkozni megyünk. Ahová úgy kelünk útra, hogy közben tudjuk: a végállomásnál fontosabb az út, a megérkezésnél a megtett kilométerek, s mindaz, ami közben bennünk történik. Mert a zarándokutak elsősorban a lélek labirintusába vezetnek.

Különös utazáson vehettem részt július elején. Teljesült egy álmom, de nem úgy, ahogyan azt valaha is elképzeltem. S ehhez az álomhoz egy zarándoklat is kapcsolódott, de nem olyan, melynek úti célja valaha is megfordult volna a fejemben.

Imre atya és az orosz asszonyok

Mióta először olvastam orosz irodalmat, vágytam Szentpétervárra, Moszkvába, az aranyló hagymakupolák földjére. S mióta görög katolikus és ortodox barátaimon keresztül közelebb kerülhettem a keleti kereszténység liturgiájához, az ikonok mozdulatlan szépségéhez, szerettem volna legalább egyszer eljutni egy ortodox zarándokhelyre.

S most eljutottam Oroszországba, de nem láttam Moszkvát, sem Pétervárt. Zarándokoltam orosz földön, de nem jutottam el sem a vlagyimiri, sem a kazanyi Istenszülőhöz. Mégis, amit láttam, tapasztaltam, nem adnám oda Pétervárért, és a kapott kegyelmet nem adnám az ismert orosz szent helyekért.

A történelem

Maroknyi csapattal indultunk útnak, hogy a Don-kanyarba zarándokoljunk. Arra a földre, melyet kettészel a kéken hömpölygő "csendes" folyó, ahol nincsenek turisztikai látványosságok, s zarándokhelyként sincs az "elsők" közt. De végeláthatatlan a síkság, s rajta a fejfák sora. Hatvanhárom évvel ezelőtt történt ott valami, amiről még mindig nem beszélünk. Vagy ha igen, nem biztos, hogy őszintén - és biztos, hogy nem eleget.

A második világháború egyik legnagyobb katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban. 1943. januárjában százezer magyar állampolgár lelte ott halálát. Alig akadt család Magyarországon, amely ne gyászolt volna apát, fiút. A háború a Szovjetunió ellen folyt. 1945 után az orosz emberek úgy tekintettek a 2. magyar hadseregre, mint a hazájukba benyomuló "fasiszta hordákra". Magyarország vezetői a németek oldalán léptették be az országot a háborúba, elsősorban a trianoni tragédia revíziójának reményében. A mi katonáink parancsra mentek, kötelességből. A háborút elvesztettük. A 2. magyar hadsereg java része elesett, de az oroszokat is súlyos veszteségek érték. A sérelmeket, a kölcsönös gyászt azonban nem lehetett őszintén kibeszélni. Sem nálunk, sem a Szovjetunióban. A győztesek és legyőzöttek - megszállók és betolakodók - új, kötelező "barátsága" hamis alapokon nyugodott. A jeget Nemeskürty István műve, a Requiem egy hadseregért, majd pedig Sára Sándor tévésorozata, a Pergőtűzben törte meg. De a jégtáblák továbbra is ott úsztak a Don vizén. Sára Sándor filmjét 1983-ban rövidre vágva ugyan bemutatták, de a szövegekből készült könyvet a megjelenés után néhány héttel bezúzták. A teljes film bemutatására még tíz évet kellett várni.

A szovjet katonák immár másfél évtizede elhagyták hazánkat. Beszélünk, beszélhetünk a doni tragédiáról. De még mindig mintha óvatos ködbe lenne burkolva mindaz, ami ott történt. A túlélők egyre kevesebben vannak, s jórészt még ma sem mernek vagy nem akarnak beszélni az akkori eseményekről. Az átélt borzalmaknál súlyosabb terhet is kellett cipelniük évtizedeken keresztül. Jány Gusztáv szavai, az a bizonyos Jány-féle hadparancs, amely gyávának, becstelennek nevezte a Donnál harcoló, az orosz túlerővel szemben felmorzsolódó katonákat, és az új hatalom, amely egy szégyenletes hadjárat bűnös seregének tartotta őket, fájdalmas stigma volt. S akik odavesztek, apáink, nagyapáink ugyan már megjelölt földben nyugszanak (a magyar állam több helyen is vásárolt területeket a Don mentén, a hadügyminisztérium emléktáblákat, fejfákat helyezett el), mégis mintha még mindig nem lennének eltemetve. Hiszen az emléktábla kegyelet nélkül csak kő marad. S a fejfa imádság nélkül csak két egymásra erősített fadarab. Eddig a "felülről" érkező, "kipipálandónak" tűnő kezdeményezéseken túl más kegyeletadás sajnos kevés történt a Don-kanyarban. Ezek közé tartozik Fényeslitke polgármesterének, Mártha Tibornak a kezdeményezése: ő egymaga - olykor egy-egy vele tartó kis csoporttal - rendszeresen látogatja a doni emlékhelyeket, s fejfákat állítottak oda. Ezeket kerestük fel mi is.

Utunk oka

Két lelkes szlovén sofőr, öt - nem kevésbé lelkes - magyar pap, egy Vajdaságból származó orvos, egy orosz tolmácsnő és zalai, budapesti zarándokok keltek útra július elején. Sokuknak a Donnál hunyt el valamelyik hozzátartozójuk, s volt, akit a történész kíváncsisága vezérelt mellénk. Akadt aki jött, mert úgy érezte, jönnie kell. S volt köztünk valaki, a csapat lelke, az egyetlen, aki már járt a Donnál: a nyolcvanhat esztendős Varga Imre atya.

A zalatárnoki születésű pap, aki fiatalokat megszégyenítő frissességgel vett részt az úton, a 2. magyar hadsereg tüzéreként látta a voronyezsi poklot. Borzalmak közepette, 900 kilométeres gyaloglás után segítette haza a Gondviselés. Ekkor döntött úgy, hogy a papi hivatást választja. S most, több mint ötven év papi szolgálat után úgy érezte, még egyszer el kell mennie arra a helyre, amely a legnagyobb szenvedések színhelyeként is lelkipásztori hivatásának bölcsője lett. De nem csupán ez vezette vissza Oroszországba. Még két fontos célja volt ennek az útnak. Az egyikhez alig találom a megfelelő szavakat. Hiszen ki veszi a bátorságot, hogy 2006-ban leírja negyven év demagóg és hamis mázzal bevont, ma is gyomorszorító szókapcsolatát: orosz-magyar barátság? Miként lehet megtisztítani ezt a beszennyezett, elkoptatott, hazug és negatív előjelekkel eltorzított fogalmat?
Az idős pap másik célja sokunk számára szintén fájdalmasan elképzelhetetlen: közös liturgián együtt imádkozni magyar és orosz ortodox atyákkal. Mindezt azok után, hogy csaknem ezer éve az egyház keleti és nyugati ágra szakadt, s néhány éve az orosz pátriárka visszautasította II. János Pál közeledését a keleti keresztények felé.

Egyetlen napunk

Aki olvasta Solohov Emberi sors című regényét, vagy látta SzergejBondarcsuk belőle készült filmjét, biztosan szívébe véste azokat a pillanatokat, amikor a háborúból épségben visszatért főhős meglátja a szétlőtt várost, a porban heverő Voronyezs-táblát, a családi ház és megölt szerettei hűlt helyét. És az árva, szőke kis Ivánt, akit aztán fiává fogad. Összekapaszkodásuk felidézi bennünk Németh László szavát: egy darabka ránk bízott emberiség. Amint megkezdtük a Voronyezs melletti falvak látogatását, a nap minden percében velünk voltak e szavak.
Útvonalunk hét falut érintett, egy különös keresztút hét stációját. Az egyik nap velünk tartott két ortodox pap. Egyikük, Pjotr Petrov, az ottani püspök tanácsosa a voronyezsi Nyikolszkij-templomból nem ismeretlen Magyarországon. A kilencvenes években sokat tett az Oroszországban elesett magyar katonák emlékének ápolásáért. Ezért a tevékenységéért az akkori magyar köztársasági elnöktől kitüntetést is kapott.
Mind a hét falu temetőjében, illetve határában megkerestük az emlékhelyeket. Mindenhová tettünk egy fejfát. Imre atya erre a zarándokútra készítette őket. Koszorúkat helyeztünk el és mécseseket gyújtottunk. A harcokban ezen a vidéken elesett szeretteiket gyászoló zarándoktársaim közül többen raktak a fejfa mellé otthonról hozott földet, szőlőlevelet, kavicsot. Így mondtuk el imádságainkat. A magyar ima után a két pópa, Pjotr és Jevgenyij zengte ének utolsó mondata - vécsnája pámjáty... örök emlékezet... - oly sokszor felhangzott, hogy azt elfelejteni nem lehet.

Voronyezsi angyal

S a stációk között a találkozások kegyelme. Az ember regényben olvas efféléről, s amikor vele történik meg, alig hiszi el. Hazatértem után sokan kérdezték tőlem, milyen ma Oroszország, mit láttam, milyenek az emberek. S csak azt tudom mondani, hogy Oroszország úgy egyetlen, kerek egész, hogy közben kettő. Két Oroszországot láttam. Városokat, amelyeknek főterén még mindig Lenin pózol, tányérsapkás, szigorú katonákat, mogorva városi alkalmazottakat, szegénységet és piszkot. De a stációk között megpillantottam a másik Oroszországot, ahol az Istenszülő tisztelete előrébb való, mint Vlagyimir Iljicsé, s templomokat, ahová vasárnap reggel özönlik a nép. Láttam őszinte érdeklődést, s tapasztaltam a szeretet, a béke gazdagságát. Első emlékezetes találkozásunk nem is orosz, hanem egy örmény férfivel esett. A kamenykai temető mellett beszédbe elegyedett velünk egy szomorú szemű, szelíd ember, akinek családja a szintén agyonhallgatott örmény holokauszt elől menekült orosz földre. Miután elmondtuk neki, hogy a megbékélést keressük, megölelt bennünket, kezében sokáig szorongatva a tőlünk kapott magyar nemzetiszínű szalagot. S számtalanszor elismételte: Csak háború ne legyen soha. Igen, a sok sarló és kalapács domborművön túl, a Sztárij Oszkolban látott, számomra vészjósló emlékmű dacára - melynek monumentális homlokzatán ez áll: Senki és semmi nincs elfelejtve - a mogorva csinovnyikok országában, ahol a zsdanovi esztétika és a szocreál jegyében épült utcákon fulladoztunk, él az a másik Oroszország is, mely lépten-nyomon köszönt nekünk, szeretettel fogadott, marasztalt. Mert épphogy elbúcsúztunk az örmény férfitől, már újabb találkozás várt bennünket, amikor buszunk Oszkino falucska határába ért.

Csapatunk a Sztárij Oszkol-i emlékműnél

Kiszálltunk, s hosszan gyalogoltunk a síkság közepére, amely valaha harctér volt, de most fejfa őrzi a földben nyugvó magyar katonák álmát. Menetünket kíváncsi szempárok kísérték. Csendes vonulásunk láttán a faluszéli utcákból kijöttek az asszonyok. Miután imádságunkat elvégeztük, s indultunk vissza, ők egyre közelebb jöttek. Érdeklődve és barátsággal figyeltek, míg szóba nem elegyedtünk velük. Amikor megtudták, kik vagyunk, honnan jöttünk, elmondták, hogy minden alkalommal, amikor elmennek a magyar katonák fejfája előtt, keresztet vetnek. Imre atya elmesélte nekik, hogy amikor 1943 telén visszavonultak, az orosz asszonyok adtak nekik élelmet. Sok katona, köztük ő is nekik köszönheti, hogy életben maradt. Imre bácsi az oszkinói határban megköszönte annak a néhány asszonynak, hogy anyáik, nagyanyáik megkönyörültek rajtuk... Mennyire nehéz elmesélni bizonyos helyzeteket, emlékeket... Ezt érezhették meg az asszonyok is, mert szavak keresése helyett válaszul elszaladtak egy kancsó frissen fejt tejért, s csak azzal engedtek tovább bennünket.

Még aznap láttunk egy 1943-ban szétlőtt templomot, s a romos épület mellett egy magyar fejfát. Másutt pedig az ortodox hármas keresztek mellett székely kopjafákat, magyar nemzetiszínű szalaggal. S utunk végén, az uriviközponti magyar emlékhelyen kövekre vésett sok-sok magyar nevet. Itt mutatták be papjaink a szentmisét, melyen a két pravoszláv atya is részt vett.

Másnap reggel a voronyezsi Nyikolszkij-templom keresztelő kápolnájában ünnepeltük a vasárnapot, az volt az utolsó reggel, melyet Oroszországban töltöttünk. Papjaink a felújított ikonosztáz előtt álltak. Mi körben, az újonnan festett káprázatos kék fal mellett. Szentek ikonjai tekintettek ránk. A kupoláról a Pantokrátor, az ítélő Krisztus felénk tárta karját, szigorúan, mégis szelíden. Álltam, figyeltem. Áhítatomat cikázó gondolataim törték meg újra és újra. A csodán tűnődtem.

Kettészakadt egyházunkra gondoltam, miközben katolikusként egy orosz ortodox templomban soha nem tapasztalt egységet éltem át. A háborúra gondoltam, a hatvan évvel ezelőtt romokban heverő Voronyezsre, miközben az "ellenség" földjén soha nem tapasztalt békét éreztem. S azon merengtem, vajon mi logikus ebben az életben, s mi az, ami széttör minden logikát. Nevezzük kegyelemnek. Csodának. Hiszen logikus, ha az ember a háború poklában elveszíti a hitét, Istenbe vetett bizalmát. Csoda az, ha a háborúból megtérve pap lesz. Logikus, ha negyven év szovjet megszállást nem bocsátunk meg soha. Csoda az, ha összeölelkezünk orosz asszonyokkal a doni sztyeppén. Logikus, ha két egyház, mely kiátkozta egymást, soha nem áll szóba a másikkal. Csoda az, ha végre közösen imádkoznak. Logikus, ha a voronyezsi keresztelőkápolna falára festett angyalra úgy tekintek, mint egy szép művészeti alkotásra. Csoda az, ha érzem: létezik. Az angyal, aki képes volt békét hozni a voronyezsi háború helyére. S aki napjaink kisebb-nagyobb poklaiban újra és újra felbukkan. Életünk voronyezsének angyala.

Szöveg és kép:   Koncz Veronika